...nem tudtam már hová menekülni, végül a Nádor utcában a ház tetejére szerelt gázórán kuporogtam, rettegve... miközben a földszintet utánam tűvé téve üldözött a román alkotmány.

Épp egy vonzó, fiatal hölgyet próbáltam meghódítani, amikor több órás próbálkozás után hidegzuhanyként ért a hír, hogy igazából én nagyon nem vagyok az esete, mert az ő férfiideálja Vágó István.

Legoland főispánja magához rendelt, és közölte, hogy az életemet fel kell áldoznom a hazáért. Felsejlettek előttem a miniatűr városok, apró lakóikkal... Könnybe lábadt a szemem, és büszkén beleegyeztem.

Épp aktuális barátnőmmel Csillebércen sétálgattunk, amikor szóltak, hogy épp ott zajlik az Olimpia. Egy szempillantás alatt a páros műkorcsolya döntőjében találtam magam.

A kűr jól indult, de sajnos a nagy ugrató után, a gödröknél rosszul értem talajt (jeget), és kicsit kificamodott a térdem. Nem volt vészes, de azért sajgott. Folytattuk a programot, ezt a közönség óriási tapssal jutalmazta. Nem is lepődtem meg, amikor bejelentették, hogy mi nyertünk.

Nem volt győzelmi ceremónia ott helyben, ezért úgy döntöttem, felkeressük a hamarosan végleg bezáró Fanni büfét. Az ott dolgozó hölgy roppant kedves volt, de sajnálattal - ugyanakkor ellentmondást nem tűrve - közölte, hogy nem tud nekem hamburgert készíteni, mert elfogyott a lekvár. Mindezt szomorúan vettem tudomásul.

Kisfiam, a verejtékmirigy verejtéket, a nyálmirigy nyálat, a csecsemőmirigy pedig csecsemőket termel.

Tegnap vacsorára enyhén elsózott, de forró zsírban jól átsütött, ropogós töltött halált fogyasztottam. Még mindig érzem az ízét.

Három nyugdíjas, nehezen mozgó társammal épp visszatértünk az űrállomásról, (ahol haláltmegvető bátorsággal javítottam meg a gázbojler hőcserélőjét), amikor két rendőr közölte, hogy Kádár elvtárs látni akar. Épp hogy leporoltam a mocskos, olajos, sárgászöld szkafander-pufajkámat, és már toltak is a busz felé, sietni kellett.

 

Az Országházba mentünk, menet közben a színes rtv-t lapozgattam, és meglepődve vettem észre, hogy az egyik késő esti műsort illusztráló fotón én vagyok, egy pár évvel ezelőtti szilveszteri bulin készült Szegeden. "Benne leszek a tévéújságban" - tudatosult bennem. Itt egy kis időre elkanyarodott a történet, Szegeden találtam magam, a buli előtt, egy Subway étteremben, ami afrikai kunyhóra emlékeztetett. Már az össze barátom jóízűen evett, én meg csak álltam a pultnál, és vártam, hogy kiszolgáljanak. Teriyakis-csirkés footlongot ettem volna, de csak nem szolgáltak ki, átnéztek rajtam. Úgy húsz perc telhetett el, amikor elegem lett, hogy mindenki eszik, csak én nem. Megragadtam az egyik eladónőt, és kérdőre vontam. Azt mondta, nem ehetek itt, mert nigger vagyok.

 

Megdöbbentem, mert a kezeim hófehérek voltak, de nem vesztettem el a lélekjelenlétemet.

- Hol a főnök? - kérdeztem.

- Itt olyan nincs. - Ennyivel kellett beérnem.

 

Közben a Kossuth téren a kettes villamosról leesett egy kb 10 méteres gipszkartondarab, amit a Haramia akart az Obiból hazavinni. Leállt emiatt a forgalom, és gyalog kellett besétálnunk a Parlamentbe a porban, sátrak között vidáman szalonnázó szőke kislányokon átvágva. Egy tömör márványból kifaragott liftben vittek fel minket, ami egy kisebb, szűkös előtérbe vezetett. Kanapén, fotelokban otthonosan elhelyezkedett középkorú munkásőrök sörözgettek, dohányozgattak meghitten, míg a falra akasztott hatalmas lézertévén egy régi magyar filmet néztek. Lehajolva mentem át előttük, mint amikor késik az ember a moziban, hogy ne lógjon a fejem a képbe.

 

Bekopogtam a terem végén az ajtón, majd benyitottam. Az illetékes az íróasztal mögött ült, testéből csövek lógtak, amik egy pálinkalepárló üsthöz voltak direkt csatlakoztatva. Szemei fennakadva, a szája szélén csinos kis hab. A titkárnője észrevett, és kitessékelt a munkásőrök közé, hogy ott várakozzak, amig fogadnak. Így is tettem. Néztem a többiekkel a filmet, ami ey utopiszitikus  Magyarországról szólt, ahol 2008-ban még mindig szocializmus van, viszont a húzóágazat már nem a pirospaprika-export, hanem az űripar.

 

Visszatért a titkárnő, és nekemesett. Minden lelkiismeretfurdalás nélkül nekiláttam letépni a bőrt az arcáról, mert tudtam hogy kiborg. A bőr alatt csodálatosan szép, kristálytitszta epoxigyanta fejszerkezet tűnt fel, ami neonkék fénnyel pulzált. Szinte elérzékenyültem a szépségétől.

Épp hazafelé tartottunk a bátyámmal egy hosszú műszak után a patkányfarmról. Fáradtan ültünk mindketten a síliften, ami felvitt a Bringebaerstylteoy utcába, amikor megláttuk ezt a kedves norvég családot. Egyből rabul ejtettek. Na nem a szépségükkel, harmóniájukkal vagy humorukkal, hanem egy kalasnyikovval. Hetekig tartottak egy szinte üres szobában, ahol csak egy tévé volt: reggel a Duna tv történelmi műsorait, ebédidőben norvég komédiát, felirat nélkül, este pedig egy-egy Billy Zane filmet kellett kötelező jelleggel megnéznünk.

A legrosszabb az egészben a bizonytalanság volt: nem tudtam mit akarnak velünk. A harmadik hét végén megkérdeztem, és készségesen elárulták (talán előbb is megkérdezhettem volna), hogy meg fognak főzni, a bálnapörkölt mellé dísznek teszik az agyunkat, csak előbb fel kell hízlalni, ezért kaptuk a sok szellemi táplálékot.

Kupiban jártunk Zoli barátommal. Ő hamar üzletet kötött, de én addig hezitáltam a szépszemű púpos és a levesszagú koszoskörmű közt, míg felkelt a nap, és inkább hazamentem.

Tegnap reggelire megkentem egy szelet szép fonott kalácsot frissen köpült vajjal, majd kakóba mártogattam. Jókedvűen elfogyasztottam a lucskos csatakot, majd mielőtt dolgozni indultam volna, hirtelen ötlettől vezérelve intravénás heroinnal fejeltem meg ezt a fejedelmi étkezést. A szúrás pillanatában szabadesésbe kezdtem a nagy büdös, sötét földkérgen keresztül, majd teletextté változtam. Nem zavart különösebben, mert nagyon lekötött az a gondolat, hogy ki lehetett az az állat, aki azt mondta a Zoltán Erikának, hogy ő egy túl szexi lány?

Épp a világ leggazdagabb emberének házát kerestem Rákospalotán (az illetőröl egyesek tudni vélik, hogy csillagászati összegű vagyonát melegburkolással szerezte), amikor megláttam a vakondot. A feje akkora volt, mint egy közepes disznó, a teste mintegy 3 szekrény méretű, és mérgesen nézett rám. Bebújt a földbbe és elindult felém. Veszettül rohantam a közeli vakondoltalmi óvóhelyre, melynek háznyi vastag vasbeton falai végül megmentették az életem. A hideg padlón álomba szenderültem, és alaposan felfáztam.

A román kombi tulajdonosa anyagzsebkendőt vett elő a szafaládé-szerű test nyomásától majd' szétrobbanó ronda kis kempingnadrágjából, és megtörölte a borsónyi cseppekkel gyöngyöző homlokát. "Lever a viz" - mondta csak úgy magának, ügyelve arra, hogy az í nehogy hosszú legyen. Le is verte, mint a büdösrosseb, nem vitás, mert árnyékban is volt vagy 35 fok az abbáziai kempingben. A lakókocsiból kijött a Bimmeres, szintén címeres eke, és annyit mondott: "Hát... Csak lábból se jó a kocsonnya". Sajnos a tökéletes receptet nem beszélték meg, talán azért, mert annyira triviális, talán azért, mert hétpecsétes titokként őrzik a szemfenekükre tetoválva, talán azért, mert végletekig finomult kocsonyafőző-génekkel bírnak, de rotyogva főzték tovább a kocsonyát, kis, piros zománcgyári fazékban, az Adria partján.

A Sió a mai napon bemutatta legújabb, pszichiátriai ízű rostos üdítőjét. Finom.

Minél gyorsabban biciklizel, annál nehezebb közben fütyörészni.

Tegnap Jeremy barátommal útra keltünk repülővel Amerikába. Délután négykor indultunk. Mivel utolsóként érkeztünk, nekem csak a gép orrában jutott hely, ahol már ült két kövér japán tizenéves. Még jó, hogy egy nagy kádban félóránként meg tudtam fürdeni, mert az út nagyon hosszúnak ígérkezett: egy teljes nap alatt csak Ljubjanáig jutottunk el. Ezen azért alaposan meglepődtem, hát még azon, hogy amikor a Firenzei leszállás után kaptam egy jobb helyet a gép  idegosztályán, akkor a mögöttem lévő sorból néhai Anyám üdvözölt, vadiúj férjével. Mindketten roppant elegánsan voltak felöltözve.

Csöngött a kaputelefon. Életem első barátnője volt, évek óta nem láttam, nem hallottam felőle. Kamu nevet mondott be, de beengedtem, azt mondta, valami fontosat akar mondani. Belépett az ajtón. Régen jó nő volt, de most a fene tudja, gusztus dolga. Cigány bőrkalapban, fazonra vágott pofaszakállal és egy kis bajusszal érkezett, suhogós öltönyben. Mondtam is neki, hogy "régen jobban tetszettél". Jött vele pár hasonló, zizegős melegítős figura. Azt mondta veszélyben vagyok, és valami rossz fog velem történni. Lárifári.

Meghalt a Mazula. A temetésére egyedül mentem, Icuka nagyon sírt. Nagyon kellett vizelnem, de illemhely híján egy kofferbe pisiltem, nagyon, de tényleg nagyon sokat, kb. 20 litert. Amikor épp becsuktam volna a bőröndöt, észrevettem, hogy kihugyoztam a bal herémet, ami most ott úszik véresen a sárga lében. Teljesen kétségbe estem, kivettem, átlátszó nejlonzacskóba tettem, és csak rohantam, rohantam...

Ahogy hazafelé bandukoltam a Marx tér környékén egy hajléktalannak kölcsönadtam egy zsebkést, de megígértem, hogy hamarosan visszajövök érte.

Betörtem egy elektronikai áruházba, de balek módon végül semmit sem vittem el, viszont a jogsimat jól otthagytam. Másnap már kerestettek engem, és rám akarták varrni, hogy több add-on-t és matrix loadert is lenyúltam. Visszamentem a tett helyszínére, hogy tisztázzam a dolgot.

A hely nappal internetkávézóként üzemelt, így befizettem 200 Ft per órát, de nem volt szabad gép, csak egy játékszámítógép, 3 centis képernyővel. Parázs vita robbant ki a kerékpárvázakról.

A Süni maláriát kapott, mert egy néger megműtötte a fülét. Bud Spencer meghalt, a hír mélyen lesújtott.

A Vörösmarty tér egyik sarkában található, földszinti kislakásba barátokkal megérkeztünk. Ott egy lány várt, aki nagyon zavartan viselkedett. Én rugdosni kezdem, mert állítottam, hogy zombi, de még nem támadt, mert nappal volt. Leszállt az est. Valóban több zombi is ránktámadt, a folyosón motoros hószánnal száguldoztam. Láncfűrésszel segített valaki, jól jött. Végeztem a lánnyal, pisztollyal fejbelőttem, közben féltem kissé, hogy a vér az arcomra fröccsen, és én is zombi leszek. A haverokkal megjegyeztük, hogy "Ez jó buli volt."

Elindultam hazafelé. Az Egész Vörösmarty tér egy hatalmas forgószinpaddá változott. Turisták ültek rajta, így nézté a kirakatokat, egy helyből. Az egyik kirakatban egy színház működik, de még nem kezdődött az előadás. Egy másikban bútorszállító munkások henteregnek kanapékon. Ezen harsányan felnevettem, amivel kivívtam a környezetemben levő turisták szimpátiáját. A Kígyó utcában hazafelé végignéztem magamon. Zöld pizsamanadrág, piros cipő, és egy piros-barna-zöld sávos póló volt rajtam. Napszemüveg. Tetszett a ruhám. MP3-on a No Woman, no cry-t hallgattam.

Hirtelen valamilyen tejreklám szakította meg a történetet.

Armageddon az Arany János utcában. Egy kb 80 méter maga csirkelábra tekeredett tűzokádó kígyó és egy gigantikus, űrből érkezett darugép tombolása a belvárosban. Szekrény méretű aszfaltdarabok repültek felém. Az Armageddon-t valamiért Armaketon-nak mondtam.

Hazaérve többen jöttünk be egyszerre a kapun. Hosszú, bőrkabátos emberek. Sötét volt. Én a lépcsőn indultam, ők az udvar felé. A lépcsőn észrevettem, hogy az Ari is velem van, és igen rémisztő, tetoválás-szerű, fekete-piros indián motívumokkal volt kifestve az egész arca. Megkértem, hogy mossa le, mert féltem tőle. Ez meg is történt, az ukránkurva lakásában. A bőrkabátosok is ide jöttek. Jelen volt Sziszi, továbbá egy második emeleti lakó, aki el akarja adni a lakást, és még mások. Én ámulattal figyeltem az egyik sarokban működő, 22 plazmatévére kötött Forma-1 játékgépet.