Három nyugdíjas, nehezen mozgó társammal épp visszatértünk az űrállomásról, (ahol haláltmegvető bátorsággal javítottam meg a gázbojler hőcserélőjét), amikor két rendőr közölte, hogy Kádár elvtárs látni akar. Épp hogy leporoltam a mocskos, olajos, sárgászöld szkafander-pufajkámat, és már toltak is a busz felé, sietni kellett.

Az Országházba mentünk, menet közben a színes rtv-t lapozgattam, és meglepődve vettem észre, hogy az egyik késő esti műsort illusztráló fotón én vagyok, egy pár évvel ezelőtti szilveszteri bulin készült Szegeden. "Benne leszek a tévéújságban" - tudatosult bennem. Itt egy kis időre elkanyarodott a történet, Szegeden találtam magam, a buli előtt, egy Subway étteremben, ami afrikai kunyhóra emlékeztetett. Már az össze barátom jóízűen evett, én meg csak álltam a pultnál, és vártam, hogy kiszolgáljanak. Teriyakis-csirkés footlongot ettem volna, de csak nem szolgáltak ki, átnéztek rajtam. Úgy húsz perc telhetett el, amikor elegem lett, hogy mindenki eszik, csak én nem. Megragadtam az egyik eladónőt, és kérdőre vontam. Azt mondta, nem ehetek itt, mert nigger vagyok.

Megdöbbentem, mert a kezeim hófehérek voltak, de nem vesztettem el a lélekjelenlétemet.

- Hol a főnök? - kérdeztem.

- Itt olyan nincs. - Ennyivel kellett beérnem.

Közben a Kossuth téren a kettes villamosról leesett egy kb 10 méteres gipszkartondarab, amit a Haramia akart az Obiból hazavinni. Leállt emiatt a forgalom, és gyalog kellett besétálnunk a Parlamentbe a porban, sátrak között vidáman szalonnázó szőke kislányokon átvágva. Egy tömör márványból kifaragott liftben vittek fel minket, ami egy kisebb, szűkös előtérbe vezetett. Kanapén, fotelokban otthonosan elhelyezkedett középkorú munkásőrök sörözgettek, dohányozgattak meghitten, míg a falra akasztott hatalmas lézertévén egy régi magyar filmet néztek. Lehajolva mentem át előttük, mint amikor késik az ember a moziban, hogy ne lógjon a fejem a képbe.

Bekopogtam a terem végén az ajtón, majd benyitottam. Az illetékes az íróasztal mögött ült, testéből csövek lógtak, amik egy pálinkalepárló üsthöz voltak direkt csatlakoztatva. Szemei fennakadva, a szája szélén csinos kis hab. A titkárnője észrevett, és kitessékelt a munkásőrök közé, hogy ott várakozzak, amig fogadnak. Így is tettem. Néztem a többiekkel a filmet, ami ey utopiszitikus  Magyarországról szólt, ahol 2008-ban még mindig szocializmus van, viszont a húzóágazat már nem a pirospaprika-export, hanem az űripar.

Visszatért a titkárnő, és nekemesett. Minden lelkiismeretfurdalás nélkül nekiláttam letépni a bőrt az arcáról, mert tudtam hogy kiborg. A bőr alatt csodálatosan szép, kristálytitszta epoxigyanta fejszerkezet tűnt fel, ami neonkék fénnyel pulzált. Szinte elérzékenyültem a szépségétől.